„Mindenkinek saját plázát!” — szól A kutya vacsorája zenekar felhívása azonos című felvételükben, mely a 21. század „fejlett” kultúráinak egymástól elidegenedett, urizáló, fogyasztásközpontú társadalma elé állít görbe tükröt. Mai világunkban mindenkinek saját mozi, saját medence és újabban — szilveszterkor — saját tűzijáték kell. Hol vannak már azok az idők, amikor településenként legfeljebb egy központi tűzijáték volt (ha egyáltalán). Akkoriban az emberek még kénytelenek voltak kimenni a főtérre és közösséget alkotva, együtt gyönyörködni a látványban (amit ideális esetben hozzáértő kéz alkotott), ahelyett, hogy egymásra rálicitálva, magukat és környezetüket balesetveszélynek kitéve elszigetelt, amatőr „tűzijátékokat” rögtönöznének. Hiszen ahogy a közmondás is tartja, a szomszéd tűzijátéka mindig nagyobb!
A tűzijátékok használatát a 173/2011. (VIII. 24.) Korm. rendelet szabályozza. Ez a pirotechnikai eszközöket három különböző kategóriába sorolja. Az első két kategóriába tartozó eszközök egész évben vásárolhatók és felhasználhatók, a harmadik kategóriába tartozó eszközök megvásárlására viszont csak december 28-a és 31-e között van törvényes lehetőség. Az ezen eszközök felhasználására rendelkezésre álló időkeret még ennél is szűkebb: december 31-e 18 órától kezdődik és január 1-e 6 órával már véget is ér. A törvény a fel nem használt harmadik kategóriás eszközökről is rendelkezik: ezeket legkésőbb január 5-ig vissza kell vinni a forgalmazónak. A félreértések elkerülése végett a petárda egyik kategóriába sem tartozik bele, annak használata egész egyszerűen tilos.
Nem emlékszem már pontosan, hogy melyik évben kezdett ennyire elharapódzni a lakossági célú „durrogtatás” szilveszterkor, de annyi biztos, hogy egybeesett azzal az évvel, amitől kezdve az óév búcsúztatása önfeledt szórakozás helyett pokollá változott az állattartók, a kisgyeremekes családok vagy akár a zajokra érzékenyebb, egyedülálló idős emberek számára. Ebben a bejegyzésben most nem részletezem a fent felsorolt célcsoportokra gyakorolt káros hatásokat. Csupán arra hívom fel a „házi tűzszerészek” figyelmét, hogy abba gondoljanak bele, hogy az ő kiváló szórakozásuknak az az ára, hogy a szomszédban lakók lehet, hogy egyáltalán nem szórakoznak, sőt, sokszor inkább kimondottan szenvednek.
Nem követelem habzó szájjal a lakossági tűzijátékozás betiltását. Egyedül a józan paraszti észre való hallgatást, az „élni és élni hagyni” íratlan szabályának betartását kérem. Legyen elég településenként (nagyobb városokban városrészenként) egy központi tűzijáték, ami váljon egy közösségi élménnyé, a széthúzás helyett az együvé tartozás szimbólumává. Aki vonzalmat érez a háborús körülmények, robbantások iránt annak pedig számtalan alternatív lehetőség kínálkozik kipróbálnia magát hivatásos katonaként, bányászként, magyargárdistaként, airsoftosként, stb. (hogy a first-person shooter számítógépes játékokat már ne is említsem). Ezzel a gondolattal köszöntöm az új évet. Most pedig megyek és összeszedem a szomszédok tűzijátékainak maradványait az udvaromból!
