Márai Sándor Sopronról

Érdemes elolvasni a Pesti Hírlapban, 1941 november 1-jén megjelent cikket:

Márai Sándor: Utazás a békébe

Sopronnak talán az a szerencséje most, hogy kiesik a nagy útvonalakból: Győrben kell átszállani a mellékvasútra, a világ nagy eseményei a fővonalakon robognak el a város mellett. A város nemcsak azért csöndes, mert kevés a taxi. A lelke csön­des. Valami van ebben a város­ban — tapintat, okosság, leszűrődött szemlélet, szenvedélymentes élettapasztalatok —, ami megérinti az idegent. A Lövér erdeje aranysárga. Ilyenkor a legszebb az erdő, hideg fényben. Alkonyatig járom az erdőt, fölmegyek a Károly-kilátóhoz, messze csillog a Fertő sekély vize, a város, tornyaival, éretten es tömören pihen a keleti Alpok árnyékában, mint egy befejezett remekmű. A levegő él itten, jóízű. Az Alpesekből érkezik; Sop­ronban könnyen lélekzik az ember.

Évtizede jártam itt először, s mindig visszajöttem, egy-két napra; néha, boldogabb időkben, Bécsből kocsival jövet, csak órákra. Azt az élményt nyújtotta, amit a magyar vidéki városok közül csak Kassa: az öntudatos, teljes és zárt városiasságot. Alkonyatkor lemegyek az erdőből a városba, s újra megcsodálom a villanegyed szépségét, ápolt kényelmét, az utcák rendjét. Kassa és az erdélyi városok mellett ez legurbánusabb városunk. Az urbanitás nemcsak az utcák elrendezése, hanem modor és magatartás is. Ahogy itt köszönnek, útbaigazítanak, felelnek az üzletekben, mind ez mély és régi magyar városi kultúra kifejezése. Esztendeje először érzem azt, hogy béke van körülöttem. Egyidőben Sopront, szombaton és vasárnap, elözönlötték a bécsi turisták; a háború most megszűrte ezt az idegenjárást, de a soproniak nem panaszkodnak. Csendben akarnak élni, mert vihar van. Panaszaik általánosak, néha hiányzik egy és más, de ezek a hiányok átmenetiek. A város szerényen él, de elégedetten. Az új polgármestert dicsérik. Egy pék ezt mondta: „Min­dig be lehet hozzá menni”. A vá­ros lehetőleg keveset politizál, dolgozik es csendesen él. Szenvedélymentes város ez. Indulatoktól és vad szenvedélyektől korbácsolt időnkben olyan, mint egy szikláktól védett, szelíd kikötő, melynek öblében csendesen fodrozik a tenger, mikor az óceánon vihar reng.

Este hatkor végigmegyek a Várkerületen, a környező utcákon és tereken. Kevés várost ismerek, mely ilyen öntudatoson őrzi és ilyen szerényen rejti kincseit. Széchenyi szobra mögött a Kaszinó ablakai világítanak. Ez a vidéki kaszinó, nyájas fényeivel, mindig honvágyat ébreszt: pontosan így kellett volna élni, vidéken, este hatkor külföldi lapokat olvasni a kaszinóban, s vacsoráig tarokkozni. Benézek a kaszinó ablakán, csakugyan tarokkoznak odabenn. A kártya általában unalom, de a tarokk bölcsesség. A tarokkozó ember nem nyerni akar, hanem szemlélődni es megmaradni.

A tér végében a domonkosok temploma már sötét. Csak az oltárok előtt égnek az örökmécsek. Néhány magányos ember ül a padokban: ezek a vidéki templomok, estefelé, a félhomályban rejtőző magányos, emlékező emberekkel, ez a legmélyebb emberi közösség Európában. Pontosan így ülnek most hideg templomokban emberek, Nürnbergben, Párisban, Stockholmban es Bolognában, halottaikra gondolnak, s iparkodnak erőt szerezni az élethez. Most, az idő jeladására, megszólal a városban mindenfelé az estharang. A Templom-utcán megyek végig, a Fegyvertár- utcán. Mennyi szépség! Ezek a loggiás, árkádos udvarok, ezek a dús faragású homlokzatok, ezek a csendes egyemeletes paloták! Az Esterházyak, az Eggenbergek palotája, a Szent György templom barokkja, a Várostornyot övező gyönyörű tér, a Storno házzal, ahol valamikor Mátyás király szállott meg, a Kecsketemplom gótikus tornya, a Kolostor utca ősrégi házaival, ezek az ablakok és kapualjak, ezek a zöld olajfestékkel lakkozott, régi nemesi és polgári házak kapui, a Starhembergek és a Zichyek háza: mindez úgy áll össze városnak, műveltségnek, életformának, mint a Nyugat legérettebb városalkotásai, mint Salzburg vagy Gaht. Ez a város szerény, nem beszél sokat, de tudja rangját. S a régi kövek között érezni és emlékezni tud, őriz egy polgári életformát, mely a legértékesebb volt Magyarországon az elmúlt négyszáz esztendőben. A békét őrzi e bolthajtásos szobákban, a békét, melyet a háborúban minden ember külön őriz meg lelkében és életében, ha túl akarja élni a vihart. Sopronnak múltja van, melyről tud, s ezért van jövője is.

Hűseges város, de hálás is, most látom: minden utca tele van emléktáblákkal. Megbecsüli fiait. Kis János, a költő-pap, éppen úgy emléktáblát kapott itt, mint Berzsenyi, aki az itteni gimnáziumban volt verekedős gyerek, s még mit sem árult el későbbi depressziós lelkialkatából; emléktáblát kapott Rákosi Jenő, Frankenburg és Révai Miklós, Gyóni Géza és Liszt Ferenc, aki itt koncertezett először, pendelyes gyermek korában. A város tudja, mivel tartozik a szellemeknek, melyek e kövek között világítottak valamikor. Tiszteli a betűt és a köveket, mert tudja, hogy az emberi lélek az igaz betűkből és művészi kövekből rótt művekben él legtovább.

A szél a kapuk fölött gyaluforgácsot lobogtat: a soproni pol­gár jelzi, hogy szüretelt, s a kapu alatt, hosszú asztalok mellett, ősi jogon kiméri; borát a vendégeknek, akik zsebükben hozzák a borkorcsolyát. Részeg embert sehol nem láttam, de vacsora előtt, uzsonnára, mindenki piros bort iszik — az uzsonna-bor ősrégi magyar szokás, szalonna és kolbász kell hozzá, s akkor nagyon egészséges. Sopronban ezt is tudják. A Katholikus Konvent bormérésébe térek be, amíg a negyednyolcas, utolsó lövéri társaskocsi indulására varok: mert Sopron korán fekszik, nyolckor már nincs közlekedési szerszám a városban. (Mellékesen: itt kapni ma talán a legjobb feketekávét az országban, az „Itália” cimű espressóban, néhány fillérért; a pestiek thermosszal viszik innen, e kávéínséges időben, fel az erdőbe a forró feketét.) A Katholikus Konvent bolthajtásos tiszta szobája tele van kvaterkázó, tarokkozó soproniakkal; nagy a füst, s hangos a kétnyelvű beszéd, mely körülbelül így hangzik: „Ich hab ihm gsagt, er soll zum asztalos gehen und sa­gen, ich lasse megcsináltatni den nachtkaszni, aber nur jutányosan”. Két nyelven beszélnek, de egy szívvel éreznek: magyarul.

Este van, visszamegyek az er­dőbe. A társaskocsi fényszórója ideges fényt dob a sárga októberi lombokra. Az erdő csendes, a hold változik, a szél elállt. Talán itt lehet egy éjszakát gonosz álom nélkül aludni … nagy ajándék ma, Európában!

A szöveg innen származik
A Trianoni békediktátum 94. évfordulójának alkalmából.